A hiszti felbukkanása fontos mérföldkő és nem is kell tőle megijedni, hiszen teljesen normális jelenség ez gyermekünk életében. Az érdekérvényesítés, a figyelem kivívása, az akarat kifejezése, a szülői türelem próbára tétele, vagy egyszerűen csak a pillanatnyi fáradtság kifejezésének egyik eszköze ez. Ha tudjuk, hogy a hiszti természetes jelenség, talán könnyebb is elfogadni és megtalálni a lehető legjobb megközelítési módot. Ne felejtsétek el azonban, gyermekünknek és nekünk is idő kell a hiszti hatékony kezelésére!

Ahhoz, hogy ez a nem kívánatos viselkedés eltűnjön gyermekünk „repertoárjából”, először is azt kell megtanulnia, hogy a hisztizés nem vezet sehova. Gyakran segít az a módszer, ha gyermekünket „levegőnek” nézzük a hiszti alatt; azaz nem reagálunk viselkedésére, nem szólunk hozzá, sőt, nem is vesszük őt észre. Ez nehéz feladat, sokszor emberfeletti türelem és önuralom kell hozzá, de ha kibírjuk, néhány alkalom után siker koronázhat bennünket. Ha a hiszti lecseng, a közönyös viselkedést rögtön váltsa fel a szeretetteljes figyelem, és ilyenkor jön el a türelmes, kedves magyarázás ideje is (a hiszti alatt ez teljesen felesleges, hiszen olyankor a „lila gőz miatt” el sem jut gyermekünk tudatáig a mondandónk).

Fontos, hogy gyermekünk érezze: a számára fontos szülői figyelem eltűnik a hisztizés során, és újra akkor jelenik csak meg, ha nincs hiszti.

Mikor működik ez a módszer? Csak akkor, ha következetesek és kitartóak vagyunk. Ha belefogtunk, vigyük is véghez: ahogy dr. Ranschburg Jenő gyermekpszichológus is tartotta, ha szükséges, a bolt kellős közepén nézzük gyermekünket „levegőnek” hisztizéskor és valóban tegyünk is így! Ne menjünk vissza hozzá, míg hisztizik, ne kezdjük el kérlelni, hogy hagyja abba, és leginkább ne menjünk bele semmiféle játszmába (például „kapsz egy csokit, ha abbahagyod”)! És hogy mikor jön el a magyarázás ideje? Akkor, amikor gyermekünk elcsendesedik. Ekkor szeretetteljesen, maximálisan rá figyelve magyarázzuk el neki, mi az, ami nem volt helyénvaló a viselkedésében. Sőt, be is küldhetjük őt a szobájába, átgondolni a történteket (ez nem büntetés, nem szabad rázárni az ajtót és tudnia kell, hogy mi ott vagyunk a közelében), így adva lehetőséget számára is az „összegzésre”.